1948. augusztus 24-én születtem Budapesten. Szüleim korai halálát (1955, 1958) követően tízévesen állami gondozásba kerültem. Az általános iskolát a dr. Ádám Zsigmond által alapított Soponyai Gyermekvárosban fejeztem be. A szegedi Ifjú Gárda Ifjúsági Város Nevelőotthonban dísznövénykertész és kertépítő szakmát szereztem. Az intézeti éveket követően tizenhét évesen visszakerültem Budapestre, ahol apai nagynéném és gyámom, Aranyossi Magda biztosított számomra otthont.

Első munkahelyeim a nagytétényi Kertészeti Kutatóintézet (1965–1967), majd a Fővárosi Kertészeti Vállalat (1967–1972) Vágány utcai telepén voltak, ahol kertész szakmunkásként dolgoztam.

Pedagógiai pályafutásomat 1972-től számítom, amikor dísznövénykertész szakoktatóként kezdtem mozgáskorlátozott fiatalokkal foglalkozni a Mozgásjavító Általános Iskola és Nevelőotthon Kertészképző tagozatán (Budapest, XII. Gyöngyvirág utca 16.). Itt kerültem kapcsolatba a mozgáskorlátozott gyerekekkel és a mozgáskorlátozottak sportmozgalmával. Egy életre elköteleződtem a mozgáskorlátozottak szolgálatának ügye mellett.

Munka mellett szereztem gyógypedagógiai, testnevelőtanári és közoktatásvezetői diplomát. Dolgoztam a Mozgásjavító Mexikói úti iskolájában (Wechselmann-ház) mint gyermekfelügyelő, majd nevelőtanár. Itt hallottam először arról, hogy az épületben 1944 tavaszától decemberéig, a holokauszt idején milyen embertelen körülmények között várták a menekülés lehetőségét, és a nyilasok milyen gaztetteket, gyilkosságokat követtek el.

Hajdú Levente, a Mozgásjavító tanára és a Halassy Olivér SC (HOSC) elnökének felkérésére kezdtem önkéntesként (társadalmi munkában) segíteni a mozgáskorlátozottak sportmozgalmát.

A mozgáskorlátozottak magyarországi sportéletének vezetésére 1983-ban kértek fel. Aktív részese voltam a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetsége (MMS) és a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) alapításának, és mind a két szervezet elnöke is voltam.

A hazai politikai és gazdasági rendszerváltás előszele adta meg számomra a lehetőséget, hogy pályázat és tantestületi véleményezést követően, nem párttagként, az 1903-ban alapított Nyomorék Gyermekek Országos Otthona jogutód intézményének, a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthonnak (1987–2012) az igazgatója lehessek.

Az iskola épülete ekkor már a volt izraelita vakok és siketnémák intézetének épületében, a Wechselmann-házban (Budapest, Mexikói út 60.) működött.

Iskolavezetői pályafutásom alatt aktív résztvevője és irányítója lehettem a Mozgásjavító Iskola megújulásának. Részese lehettem a két iskolaépület — Budapest, Ráby Mátyás utca 16., valamint Mexikói út 60. – Korong utca 2. — akadálymentes épített környezetté történő kialakításának és paradigmaváltó pedagógiai programfejlesztésének irányításának.

Nekem megadatott, hogy pályafutásom alatt két iskolafejlesztési program kezdeményezője és szakmai vezetője, valamint a hazai paralimpiai mozgalom alapításának és fejlesztésének korai szakaszának aktív résztvevője lehettem.

Iskolavezetői munkásságom nagyon fontos eseménye volt, hogy partnere lehettem és részt vehettem 1994-ben a Wechselmann-házban megtartott holokauszt-megemlékezésen, ahol a több száz siketnéma túlélő szembesített a megtörtént valósággal. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy kutatómunkával, magam és az intézmény történeti hűsége érdekében feltárjam és megismertessem a jelenlegi oktatókkal és a tanulóifjúsággal ezt a szörnyű korszakot.

Elmondhatom magamról, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Munkásságom több mint ötven éve alatt, mint a budapesti Mozgásjavító Iskola volt igazgatója, valamint a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetség (MMS) alapítója, valamint a Magyar Paralimpiai Bizottság társalapítója, a lehető legtöbbször, kellő időben és többségében jól ismertem fel a politikai és gazdasági rendszerváltás adta társadalmi mozgások lehetőségeit.

Nem hagytam magam eltéríteni és lebeszélni a kitűzött cél eléréséről.

A feleségemmel, Suri Ilonával 1971-ben kötöttünk házasságot. Épületgépész mérnökként a Budapesti Városépítő Tervező Vállalatnál (BUVÁTI), majd a rendszerváltástól a közelmúltig saját cégében tervező mérnökként dolgozott. Krisztina lányunk egészségügyi ápoló szakmát tanult ki, és a leszázalékolásáig az egészségügyben dolgozott. Melinda lányunk az érettségit követően kommunikációs főiskolát végzett, és ma egy nemzetközi cégnél dolgozik. 2021-ben férjhez ment, férje nevét vette fel, és Borján Melindaként alkalmazott grafikus férjével, Tamással élik önálló életüket.

Ma már tizennégy éve öregségi nyugdíjasként tevékenykedem. Az ELTE BGGYK támogató, A Gyógypedagógia Fejlesztéséért Alapítványt vezetem. Ez idő alatt írtam és szerkesztettem, valamint megjelentettem a KorKép – Tanulmány a Mozgásjavító rekonstrukciójának és fejlesztésének története (2014) című könyvet.

Írtam és szerkesztettem, valamint a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) támogatásával adtam ki az Árnyékban született csillagok. Paralimpiatörténeti tanulmányok I–II. könyvet.

Külön kutatást végeztem (2018–2019) Tauber Zoltán volt Mex-es diák, paralimpiai bajnok 1976-ban asztaliteniszben megszerzett aranyérmének nemzetközi és hazai elismertetéséért. A kutatómunkám eredményeképpen a nemzetközi és a hazai szervezetek az 1976. évi politikai eseményeket követően a sportoló eredményét elismerték és rehabilitálták.

Ötéves kutatómunka eredményeképpen 2024-ben került kiadásra a Wechselmann-ház története című könyv. A monográfia lovag Wechselmann Ignác végrendelete alapján a Pesti Izraelita Hitközség, Lajta (Leitersdorfer) Béla műépítész tervei alapján a budapesti Mexikói út 60. szám alatti szecessziós épület, és a Columbusz utca 46. számú telken történteket dolgozta fel.